Piper Kerman- Orange ​Is the New Black – Túlélni a női börtönt

      Az Orange is the new black nevű sorozatra böngészés közben bukkantam rá egyszer, amikor épp sorozatokat kerestem magamnak. Nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet. Később egyik barátnőm ajánlotta. Viccesnek írta le. Akkor már nem volt időm új sorozatba belekezdeni, jegeltem ezt az Orange- témát. Majd másik alkalommal ugyancsak böngészés közben (igen, tudom. Túl sokat böngészem a netet) akadtam rá az Orange is the new black című könyv sorozatos borítójára, amikor leesett a tantusz. Ez a sorozat KÖNYV alapján készült, ráadásul a könyv IGAZ TÖRTÉNET. Nem haboztam: rögtön belekezdtem. Ez volt a 2019-re áthozott könyvek egyik, amikről egy korábbi bejegyzésemben már beszéltem (ITT olvashattok róla)

Kiadás dátuma: 2010

Piper ​Kerman szép karrierrel büszkélkedhet, tartós kapcsolatban él, szeretetteli családi légkör veszi körül. Az égvilágon semmi sem emlékeztet benne arra a vakmerő, fiatal lányra, akire annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt egy bőröndnyi drogpénz csempészését bízták. De a múltja nem ereszti. A jól szituált nő, zsebében egy híres magánegyetem diplomájával most csak a 11187424-es számú fogvatartott a connecticuti Danbury szövetségi börtönében. 15 hónapra ítélték, és most egyike annak a több millió embernek, akiket az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási rendszere magába szippant. Az első meztelen motozástól a szabadulásig Kerman megtanul alkalmazkodni e furcsa világ szigorú viselkedésmintáihoz és légből kapott szabályrendszeréhez. A társadalom minden közegéből akadnak itt nők. Apró figyelmességekkel, szikár bölcsességekkel és az elfogadottság élményével ajándékozzák meg Kermant. Szívszorító, vicces, olykor felháborító Kerman története, melynek során bepillanthat az olvasó egy női börtön mindennapjaiba. Megtudhatjuk, milyen dolgokért kerül annyi nő hűvösre, és mi történik velük odabenn. 

     Úgy gondolom, hogy az emberek fantáziáját foglalkoztatja a börtön gondolata. 

Milyen lehet bent? Milyenek a cellák? Kikkel zárják össze az embert? Mit lehet ott csinálni? Milyen programok vannak? Mennyire szabad bent az ember? Tényleg olyan szörnyű, mint ahogy elgondoljuk?Hogyan hatna rám? Hogy működik a látogatottság? Kik látogatnának meg? Szégyenkeznének-e miattam a szeretteim? Milyen lehet a kapcsolatom a bentiekkel? Bánthatnak? Biztonságban leszek? Mi lesz velem ha kijövök? 

      Persze ezek a tényezők országonként és börtönönként eltérőek, de az alap ugyanaz: bezártság és szabadságvesztés.  

     A kérdéseinkre némi humorral fűszerezett választ kapunk. Kerman úgy írja le saját börtönbeli élményeit és az oda vezető útját, hogy tökéletesen bele tudjuk képzelni magunkat a helyébe. Persze, tudom, hogy ez az olvasás egyik fő lényege, de ennél a könyvnél fokozottabban jelentkezett nálam ez az élmény. Kerman fiatalkorában elkövetett csekélynek mondható vétsége miatt került börtönbe, ezért nagyon szimpatikus és intelligens szereplő.  Az ő szemein keresztül látjuk az eseményeket. Az első néhány oldal után egyetlen kérdés merült fel bennem: átlagosnak mondható nő, hogy tud ilyen jól írni. Igazán magával ragadó történet. A téma miatt vontatottságra számítottam, viszont kellemesen csalódtam. Vontatottságról szó sincs, sőt, elég dinamikus történet. Mindenképpen megéri elolvasni. Tanulságos, szórakoztató, érdekfeszítő. 

    A könyvből készült sorozatba (aminek hetedik!!! befejezőévada idén, 2019-ben jön ki, tehát jóval meghaladta a könyv eseményeit)  sajnos még nem volt időm belekezdeni, de mindenképp a listám élén szerepel. Ha egyszer időmilliomos leszek (vagy vége lesz a most elkezdett és nézett sorozataimnak), mindenképpen sort kerítek majd rá!

Véletlenszerű idézet a könyvből

John Green- Teknősök végtelen sora

    Igen... Néha engem is magával rángat a reklámpszichológia. Elkezdtem olyan könyveket gyűjteni, amiket mostanában reklámoznak (saját szó arra, hogy kiteszik a képet a különböző közösségi média oldalakra hogy éppen mit olvasnak). Néha megbánom, néha nem. Ez esetben sem bántam meg. 

   John Green-nek már több könyvét is olvastam, köztük a Csillagainkban a hibát, Alaska nyomábant, a Papírvárosokot és most a Teknősök végtelen sorát. John Green-nek van egy különleges stílusa, amihez az olvasónak hozzá kell szoknia, s miután ez megtörténik, teljes lesz az élmény. Véleményem szerint (és amiket eddig olvastam) ez a legjobb könyv az írótól. Legalábbis nekem ez tetszett eddig a legjobban. 

                     Fülszöveg

Eredeti cím: Turtles All the Way Down
Kiadás éve: 2017

     A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez.
Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré.
John Green, az Alaszka nyomában, a Katherine a köbön, a Csillagainkban a hiba, és Papírvárosok díjnyertes szerzőjének várva várt új könyve kíméletlen őszinteséggel meséli el Aza történetét.
A Teknősök végtelen sora ragyogó regény szerelemről, akaraterőről és egy élethosszig tartó barátságról.

    A borítóért külön pacsi a kiadónak. Nagyon tetszik, hogy összeillenek a könyvek 

    Szóval, miután belerázódtam a Green-stílusba megismertem egy mentálisan sérült, enyhén hipochonder, visszahúzódó lányt, akinek az ölébe hull rengeteg pénz, csak úgy a semmiből, mégsem változik meg. Ugyanaz a szürke kisegér marad, akit elnyelnek a gondolatai és semmi másra nem tud odafigyelni, csak a spirál formájú gondolataira. Eközben pedig kívülről normális hétköznapi lánynak látszik barátokkal, hamburgerre beváltható jegyekkel, egy eltűnt személy utáni nyomozással (ami nem mondhatni éppen rendhagyónak). 

A szereplőkre külön-külön ráhúzhatunk egy-egy sztereotípiát (Aza, a szürke kisegér; Daisy, a csoró, aki mindig túl van pörögve, Davis, a gazdag fiú), mégis egyediek, nem megszokottak. Ez az egyik különlegessége a John Green-nek.  

   Jobban belegondolva, nekem egy picit a Papírvárosokra hasonlít. Mindkettőben nyomokat keresnek, hogy a végén megtaláljanak valakit. És a végén meg is találnak élve vagy halva. A Papírvárosokban a keresés és a kutatás van a történet középpontjában, míg a Teknősök végtelen sorában inkább a belsőn, a főszereplő érzésvilágán, mentális problémáján, annak következményein. A cél, a személy megtalálása ebben az esetben nem is igazán fontos, viszont ezzel lezárul a történet, ez tesz pontot a végére, enélkül befejezetlen lenne sztori. 

   Viszont magamhoz híven megint panaszkodnom kell a fülszövegre. Biztos, hogy jó könyvre nyomtatták ki? Olyan érzésem van, mintha a fülszöveg és a könyv maga, két teljesen más világ lenne. 

Ezennel leszűröm a tanulságot: Inkább borító, mint fülszöveg alapján válasszunk könyvet! 

Egy idézet a könyvből:

A szemünkbe akárki belenézhet, de az nagyon ritka, hogy olyasvalakire bukkanunk, aki ugyanazt a világot látja, mint mi.

Jane Hawking- Utazás a végtelenbe

    A már annyiszor emlegetett Nyári Book Haul bejegyzésben már találkozhattatok ezzel a könyvvel. Először a filmet láttam még évekkel ezelőtt, melynek a címe A mindenség elmélete. Úgy fogtam neki, hogy nem is tudtam, kiről szól sőt, Stephen Hawking

Eredeti cím: Travelling to Infinity
Első megjelenés: 2007

(ugyanis a film és a könyv is Stephen Hawking és első felesége Jane Hawking életét meséli el) nevét hallottam, de nem tudtam betegségéről sem. Mindenesetre egy zseniális filmnek tartottam és nagy hatással volt rám. Tudjátok, az a jó film, aminek megnézése után szó nélkül ültök még pár percig és elgondolkodtok az életeteken kimeredt szemekkel, miközben a fejeteket fogjátok. Na ez a film pont olyan volt. Nem hiába kapott két Golden Globe és egy Oscar-díjat is. A könyv létezéséről elég későn szereztem tudomást. Már nem is tudom, talán egy gyanútlan böngészés közben akadt a szemembe a könyv borítója, ami egyébként a filmes borító volt. ÉS ÚR ISTEN! Én imádtam ezt a filmet. Még az ismerőseimnek is ajánlottam.Gyorsan utánanéztem és kiderült, hogy az Utazás a végtelenbe szolgál alapjául a Mindenség elmélete című filmnek. Érdemes megnézni, még akkor is ha elriaszt a könyv vaskossága. 

Ami, valljuk be, engem is riasztott. Semmi kedvem nem volt az apró betűs 500 oldalas könyvhöz. De legyűrtem magamban ezt az érzést és nem bántam meg. 

   A legfontosabb tudnivaló a könyvről az, hogy ez egy memoár, vagyis emlékirat, igaz történet alapján íródott. A NAGY Stephen Hawking első felesége saját tapasztalatiról, megélt emlékeiről ír, ami nem mondhatni leányálomnak. Mindig is tiszteltem a nagy tudású embereket, de ezután a könyv után a legnagyobb tiszteletet azok a személyek váltják ki belőlem, akik egy beteg szerettüket gondozzák teljes odaadással még akkor is, ha ez azzal jár, hogy le kell mondaniuk a boldogságról és az önmegvalósítás lehetőségeiről.

Nagyon megtetszett a könyv fülszövegében írt The Times

Filmes borító

mondata:  „Lehet, hogy Stephen Hawking tizenegy dimenzióban gondolkodik, de első felesége ennél is többre képes." Az olvasás előtt nem értettem, hogy egy egyszerű nő, hogyan képes többre, mint egy elismert tudós, azt sem értettem, amikor elkezdtem olvasni, hogy egy ilyen nő, hogyan képes ilyen jól írni. Aztán a következő értetlenségem abból származott, hogy még a könyv felénél sem tartok, a történet mégis nagyon előrehaladott. Konkrétan úgy éreztem, hogy a gyerekek megszületése után, Stephen betegsége is eléggé súlyos fázisba került, annyi szenvedésen és örömön vannak túl, mégis van még 350 oldal hátra. A fennmaradt oldalak sem voltak üres rizsával tele. Minden oldalon tömény történések és emlékek kerültek leírásra és egy percig sem éreztem unalmasnak. SŐT! Nagyonis izgalmas volt. Egyik barátnőm is kölcsönkérte a könyvet, miután annyit áradoztam róla,  őszintén szólva féltem, hogy unalmasnak és túl hosszúnak fogja tartani. Nos a véleménye hasonló volt az enyémhez. A könyv alapvetően tetszett neki, bár még nem fejezte be, mikor erről beszéltünk, és azt kérdezte, hogy mi fog még ezután történni, mikor úgy érzi, már minden megtörtént, aminek meg kell történnie. Nem kell csüggedni. Az utolsó oldalon is történni fog valami (valaki számolja meg, hogy hányszor írtam le  a történni szót).

   Összességében egy zseniális könyvnek tartom, ami zseniális emberekről szól. Elolvasva rájövünk, hogy a nem Stephen Hawking a hős, aki mindenféle tanulmányozás és kutatás nélkül felismeri a hibás számítást egy elismert tudós előadásában, aki betegsége miatti írásképtelenségében fejben számol és kutatja a fekete lyukak működésének mechanizmusát, hanem a felesége, aki a huszonévével hozzáment egy férfihoz, vállalva azt, hogy korán elveszíti, közéjük áll a betegség, a kapcsolatukban az első helyen mindig Stephen igényeinek kielégítése kell legyen, aki önerőből férfiakat meghazudtoló módon házat újított fel, hogy tető legyen a fejük fölött, aki a gyerekei anyja és apja is volt egyben, aki mindezek mellett ledoktorált, kiállt a rokkantak, a környezetvédelem és még egyéb kismilló dolog mellett. 

A film feliratos előzetese itt tekinthető meg: 

   "Hihetetlen volt számomra, hogy egy nálam csupán néhány esztendővel idősebb valaki kénytelen szembenézni a halállal. A halandóság akkoriban még nem volt az életünk része. Még elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy halhatatlanok legyünk."

Veronica Henri- Könyvesbolti szerelmek

    Az elmúlt időben olvasott számos pszicho-thriller után úgy vágytam már valami jó kis csöpögős romantikus regényre. A cím és a borító alapján esett a választásom a Könyvesbolti szerelmek című regényre. Amit kaptam nem igazán esik a szirupos romantika fogalomkörébe, mégis érdemes volt elolvasni és elnyerte a tetszésemet.

                                  Fülszöveg

 

Eredeti cím: How to Find Love in a Bookshop
Kiadás éve: 2016

   Emilia ​az apja halála után átveszi a kisvárosi könyvesbolt irányítását, és a nyakába szakadó adósság ellenére az életében valami varázslatos veszi kezdetét: mert aki belép az üzletébe, azt körbefonja a szerelem, vagy egyenesen társra talál.
   Jönnek sorban a vevők: Thomasina, a lakáséttermet működtető, visszahúzódó tanárnő; June, egy régi csalódását évtizedek óta magába rejtő, odaadó asszony; Jackson, a könyveket eddig óvatosan elkerülő fiatalember, akinek mindene a kisfia, és akinek a gondolatai még mindig a régi szerelme körül járnak. Aztán itt van Bea, a menő folyóirat művészeti vezetője, aki majd belebolondul a gyereknevelésbe és a vidéki élet egyhangúságába; Sarah, a titokzatos asszony, aki különleges figyelemmel van Emilia iránt, és maga a lány, aki gyászában és a kötelességtudattól hajtva is azonnal észreveszi, hogy melyik férfi való neki igazán.
Veronica Henry regénye Anglia idilli vidékén, a meseszép Cotswoldban játszódik; habkönnyű, bájos könyv arról, hogy olvasni és szeretni jó.


    Körülbelül a negyedénél tartottam, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Nekem abba kell hagynom ezt a könyvet annak ellenére is, hogy szinte soha nem teszek le egyetlenegyet sem félig elolvasottan. Pont ekkor írt egy könyvmolytársam egy Facebook olvasós csoportba, hogy mennyire tetszett neki ez a könyv és csodálkozásomra sokan osztották a véleményét. Nem értettem, hogy velem van baj vagy mindenki mással. Hatásukra nem adtam fel és tovább olvastam. Az volt a problémám, hogy egyszerre túl sok szereplő életét ismertem meg, túl sok szereplő életébe nyertem betekintést és nem éreztem úgy, hogy közel kerülök hozzájuk. És lényegében azért olvasunk, hogy egy másik szereplőn keresztül új életeket éljünk át, új dimenziókba lépjünk át. Én pedig kaptam szeleteket emberek életéből és nem tudtam átérezni a problémájukat, mert nem ismertem őket. Azt hittem, hogy végig így fog menni. A kisváros minden lakóját bemutatják, akik néha betoppannak a könyvesboltba. Szerencsére nem így történt. Sorban újra központba kerültek a "régiek" és mind ismerősebbek lettek. Ezután az volt a bajom az egésszel, hogy összekevertem a szereplőket. Nem tudtam, hogy ki kicsoda. Az is igaz, hogy egyszerre mindig csak egy rövidebb részt olvastam el, így két olvasás közötti  idő alatt elfelejtettem, hogy ki kicsoda. Így amikor Emilia után Jackson-ról olvastam csak pár sor után derült ki számomra, hogy ki is az a Jackson valójában. Ekkor rájöttem, hogy ez az a könyv, amit NEM SZABAD letenni. Mindig több könyvet olvasok egyszerre, de most csak erre kellett koncentrálni. És bejött. Miután többször is visszajöttek a különböző szereplők szempontjából elmesélt történetek egész jól kiismertem és megszerettem őket. A végére egy egész jó történetté állt össze. Nem az a nagyon csöpögős, nyálas romantikus, nem rózsaszín köd és szappanopera az egész.
Kíváncsi lennék a folytatásra, bár félek, hogy az csak egy erőltetett dolog lenne. Nincs bennem hiányérzet a történettel kapcsolatban, de olyan idilli kis hely volt ez a kisváros, olyan jól alakult az emberek sorsa, hogy visszakívánkozom oda. A sok nehézség árán végül mindenki megtalálta a boldogságot.

    Emellett persze nem elhanyagolható az sem, hogy ez egy igazi könyvmolyoknak szóló regény. A legtöbb olvasással kapcsolatos idézetet garantáltan ebből a könyvből lehet kiszedni.
Én is kiválasztottam egyet, ami a legjobban tetszett nekem:

    Ajánlom mindazoknak, aki szeretnek olvasni és egy könnyed romantikus szórakozásra vágynak. Sok könyvmoly fogja kicetlizni szerintem az olvasós idézetek helyét.

Estelle Maskame: DIMILY trilógia

                                                Fülszöveg

"Amikor a tizenhat éves Eden Munro beleegyezik, hogy a nyarat a rég nem látott apjánál tölti a kaliforniai Santa Monicában, még nem sejti, mi vár rá. Eden szülei elváltak, és az apja új családot alapított. Ezt azt jelenti, hogy Eden találkozik a három mostohatestvérével.
A legidősebb, Tyler Bruce, egy heves természetű, hatalmas egójú problémás kamasz, aki mindenben szöges ellentéte Edennek. A fiatal lány nemsokára egy új élményekkel teli világban találja magát, mert Tyler baráti köre úgy dönt, hogy a szárnyai alá veszi a jövevényt. A legnagyobb rejtélyt Tyler jelenti számára, és minél jobban próbálja megérteni a fiút, annál jobban megtetszik neki. Pedig pont a mostohatestvérébe nem lenne szabad beleszeretnie.
A helyzetet tovább bonyolítja Tyler levakarhatatlan barátnője meg egy srác, aki azonnal szemet vet Edenre. Sok titok, sok hazugság, és rengeteg dráma van a háttérben. Vajon Eden le tudja győzni az érzéseit? És sikerül kiderítenie az igazságot Tylerrel kapcsolatban?"

  Már nem is emlékszem, hogy hogyan akadtam rá. Valószínűleg csak böngésztem a neten és ráakadtam. Egy könnyed nyári olvasmányra számítottam, amit meg is kaptam.
        Őszintén nem tudom, hogy mi fogott meg benne. A könnyen olvashatósága, az alapsztori vagy csak simán más volt a sok szakkönyv után, amit az utóbbi időben olvastam? Lehet, hogy így minden összevetve. Valamiért nem tudtam letenni a könyvet. Ha nappal nem volt időm, éjjel vettem a kezembe és faltam a sorokat. Így viszonylag hamar végeztem is vele. 
    Az alapsztori egy nem mindennapi esemény, amely a mindennapi élet keretei között bontakozik ki. A tipikus tinik életét elő Santa Monica-i fiatalok életébe csöppen bele Eden, a visszafogott Portland-i lány, aki akaratlanul is beleszeret mostohatestvérébe, a problémás, folyton balhézó Tyler-be. Ezek a fiatalok buliznak, alkoholt és drogot fogyasztanak, nem riadnak vissza az enyhe bűnözéstől sem. Az első rész tulajdonképpen Edes és Tyler egymásra találását mutatja be, amelyet számos tényező megnehezít. Többek között Tiffani, Tyler pszichopata barátnője, aki a későbbiekben sem hagy békét a mostohatestvérpárnak. 
Hiába tetszett, de akaratlanul sem tudok szemet hunyni az írói hibák fölött. Az igazszág az, hogy egyet vettem észre, ami nagyon szemet szúrt, s többször is visszaolvastam azt a bizonyos részt. Az én példányomban elég furcsa időszakban lövik ki a tűzijátékot. A július 4-ei  jelenet alatt ugyanis a lezárt folyosón tartózkodik a szerelmespár. Fellövik a tűzijátékot (amivel nem foglalkoznak) s utána Tyler arcára rásüt az éppen lemenő nap. Világosítsatok fel! Van olyan tűzijáték, amit világosban lőnek fel? Ha igen, akkor elnézést kérek, de ez nekem sehogy sem érthető. Ezen kívül lehet, hogy van még más is, de mivel a regényt többnyire félálomban olvastam és csak a cselekményre koncentráltam, nem vettem észre mást. Viszont a második részben, a Mondtam már, hogy szükségem van rád?-ban igen!

De előtte:

                      Fülszöveg

 "Eltelt egy év azóta, hogy a tizennyolc éves Eden Munro utoljára látta Tyler Bruce-t, a mostohatestvérét… és a titkos szerelmét. A családjuk kedvéért véget vetettek a kapcsolatuknak, Eden mégis izgatott lesz, amikor Tyler meghívja magához, hogy töltse vele a nyarat New Yorkban.
Eden már megtalálta a boldogságot a barátjával, Deannel, és úgy gondolja, hogy Tyler is biztosan továbblépett. De miközben eltöltenek egy hosszú, forró nyarat a sosem alvó, izgalmas városban, hamarosan kiderül, hogy egyáltalán nem felejtették el egymást. Vajon ellen tudnak állni a csábításnak?
Estelle Maskame fantasztikus DIMILY-trilógiájának második részében Tyler és Eden felvállalja az érzéseit, és el kell dönteniük, mit tegyenek ezután. Elég erős a szerelmük, hogy elviseljék a rájuk váró kihívásokat?"

   Szóval ez a rész már kevésbé tetszett. Hurrá, végre megint együtt vannak, de maga az író sem tudta eldönteni, hogy mikor is volt Tyler New York-ba költözése előtti utolsó csókjuk. Néha egy, néha két évet emleget, holott világos, hogy egy éve. A másik ilyen észrevételem pedig Tyler nadrágja (ez viccesen hangzik). Talán a Central Parkba igyekeztek, amikor otthon Tyler vászonnadrágot vett fel, később mégis a farmernadrágja zsebébe csúsztatta a kezét. Talán átöltözött valahol a metró fele igyekezve. Furcsa. Viszont még mindig olvasható volt, annak ellenére is, hogy az első rész jobban tetszett. 
    A kedvenc szereplőm egyértelműen Snake volt. Egyedi humorával és enyhe alkoholizmusával, lustaságával az egyik legviccesebb figura az egész trilógiában. 
Az újra egymásra talált szerelmes élete New York-ban sem fenékig tejfel. Titkolóznak új és regi barátaik előtt is, ameddig el nem döntik, hogy felvállalják kapcsolatukat mindenki előtt. De vajon jó ötlet?
 

A trilógia harmadik része: Mondtam már, hogy hiányzol?

"Egy éve már, hogy Eden utoljára beszélt Tylerrel. Még mindig haragszik rá, amiért tavaly nyáron olyan hirtelen faképnél hagyta, és igyekszik mindent elkövetni, hogy továbblépjen, és gondtalan diákként folytassa az életét a Chicagói Egyetemen. A tanév végén visszatér Santa Monicába, de nem ő az egyetlen, aki úgy dönt, hogy hazautazik a nyárra…
Edennek egyedül kellett szembenéznie botrányos bejelentésük következményeivel, és egy szétzilált család minden problémájával, ezért úgy dönt, hogy nem foglalkozik Tylerrel, amikor az újra felbukkan a városban.
De hol volt Tyler? És Eden tényleg továbblépett már, vagy csak el akarja hitetni magával, hogy már nem érdekli a fiú? Lehet, hogy Tyler és Eden képes lesz legyőzni a család ellenállását, és minden nehézség ellenére megtalálja végre a boldogságot?"

     Egyértelműen az a rész ez, amelyik a legkevésbé tetszett. Nekem már kicsit terhes volt, hogy Tyler és Eden így kínlódnak. Emellett pedig Eden apja volt csak az igazán kiakasztó. Tényleg van ilyen gyerekesen viselkedő felnőtt, aki saját maga okozta problémák miatt viselkedik így a lányával? És Chase? Tyler legkisebb öccse? Tényleg ilyen naiv? Középiskolába megy, könyörgöm! Miért rekesztik ki mindenből? Elég nagy már hozzá, hogy megértse miért veszekszik mindig mindenki mindenkivel. Az ő háta mögött nem suttogtak, mint Jamie és Eden háta mögött. A szereplőkkel nem vagyok kibékülve. Csak Tylerrel és Ellaval, a mostohaanyuval, aki nem is annyira mostoha. Ők ketten, akik igazán kidolgozott karakterek, akik fejlődnek és tesznek valamit a dolgok előrehaladása érdekében. A többiek mintha csak egy helyben ácsorognának. 
   Mivel ez a befejező rész, nagyon kíváncsi voltam a befejezésre. És én mondom, hogy semmi bajom a nyálas részekkel, sőt! Lányként kifejezetten szeretem a kissé nyálas epizódokat. De ennek a könyvnek a befejezése valami borzalmas. Igen. Tudom, hogy happy end, meg minden. De...? A szereplőktől és a nyálas befejezéstől eltekintve viszont olvasható volt. Bár vártam, hogy túl legyek rajta. 

Márai Sándor- A gyertyák csonkig égnek

    Ballagásom alkalmából megleptem magamat pár rendelt könyvvel. Közülük az egyik Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Egyik barátnőmtől hallottam erről a könyvről és megtetszett a címe. Igen megint a cím alapján vettem könyvet. Nem ez az első alkalom.

Kiadó: Helikon
Oldalszám: 129

Fülszöveg:

"Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény - az írő stílusművészetének remeke - vakító élességgel világít a barátság a hűség és az árulás örvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végig beszélgetek az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta:egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti."

    Amilyen rövidke épp annyira szép és épp annyira sokáig is olvastam. Ebben közrejátszott hogy fontos vizsga amire közben készülnöm kellett. de így is pár nap alatt befejeztem.

   Az első ami megfogott benne az a líraisága. Ez az első amit Máraitól olvasok De gyönyörűen ír. Olyan szépen fogalmaz. Minden mondatában életbölcsesség rejlik és ebből csak lassan bontakozik ki a cselekmény.

Alapvetően azt mondhatnánk, hogy két szálon futnak az események, két szerkezeti elemre bontható. Az egyik a jelen, két öreg barát találkozása 41 év után. A másik pedig a hajdani ifjúság, ami kibontakozik a jelenben történő beszélgetésből, az emlékek felidézéséből. A körülmények tökéletesek. Az emlékezés főleg az idős korra jellemző, a gyertyafényes éjszaka pedig megadja azt a bennsősséges hangulatot, amely egy ilyen komoly témához illik: egy barátság széthullásának törgénete, árulás és csalás miatt. 4 szereplőnk van, aki fontos: Nini (a dajka), a tábornok (a férj), Konrád (a barát) és Krisztina (a hűtlen feleség és szerető). 

Nini számomra az időt jelképezi. Az idő múlását, annak folytonoszágát. olyan öreg és annyi mindent megélt. Ő dajkálta a tábornokot, még fiatalként, most már a tábornok is öreg, aggastyán és Nini még él. Ez az idő végtelensége. Az időnek nincs kezdete, sem vége.

A tábornok. Akinek minden adott. Vagyon, társadalmi élet, hivatás. 

Konrád a szegény, a művészlélek. Krisztina hozzá hazonlatos. Konrád mutatja be a tábornoknak Krisztinát, így lesz a felesége. De ez nem csak erről szól. Sokak szerint ez a barátság regénye. Valóban barátságról szól? Igazo barátok voltek-e ha egyikük meg akarta ölni a másikat? És nem-e árulók mindletten, mert cserbenhagytak egy nőt a szükségben egyikük a menekülés miatt, másikuk a gőg miatt? Megérte az a magány, amit emiatt a nap miatt elszenvedtek? 

   Milliónyi kérdés felmerül. S ki tudja erre a választ? Talán senki. Talán csak akkor jövünk rá, amikor a gyertyák csonkig égnek.

   

   Nagyon tetszett! Több márait fogok olvasni! 

Egy idézet a könyvből:

A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.

Leiner Laura- Ég veled (Iskolák versenye trilógia #1)

    Azóta olvasom Laura könyveit, mióta berobbant a Szent Johanna Gimivel. Utána megpróbálkoztam a Remek című regényével is, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet és abba is hagytam az olvasását (ami elég ritka nálam, hogy csak úgy a történet közepén abbahagyom). 

 Leiner Laura Ég veled című regényét 2017 decemberében jelent meg az L&L kiadónál. Ez az iskolák versenye című trilógia első része. 

   A történet főszereplője Újvári Hanna, tizenegyedik osztályos diáklány, akit három másik iskolatársával együtt (Lóránt, Bernadett és Zsombi) az iskola igazgatója elküld az Iskolák Országos Versenyére (IOV), amiről egyébként soha senki semmit nem hallott. Hanna életét és mindennapjait meghatározza az, hogy nemrég elveszítette édesanyját. 

    Igazi tiniregényként jellemezném, annak minden tulajdonságával és fordulataival együtt. A szereplők tipikusak és sarkítottak is valamilyen szinten. Zsombi, a félénk és naiv kilencedikes; Lóri, a gyúrós; Bernadett, aki egyszavas válaszokat ad; Hanna, az okos; Máté, aki mindenkivel jóban van; Kornél, a tipikus jófiú; az arany csapat tagjai, a gonoszak; Zoli a pinpongos srác; Titanilla, a cicababa, a hobbiornitológus zenetanár. 

 A való életben is vannak ismerőseink, akiket jellemezni tudunk egy szóval (próbáld csak ki), de nem csak egy dolog adja meg a valónkat. Az igaz, hogy egy tiniregénytől ez elvárható, hiszen nézzük csak meg a célközönséget: tinédzserek. Akik előtte gyerekek voltak és meseregényt olvastak. A meseregény szereplői kizárólag pozitív és negatív kategóriába sorolhatóak be. De a tinik már nem olvasnak meseregényt. Egyrészt ciki, másrészt kinőttek már belőle. Viszont ez a pozitív és negatív kategorizálás megmarad, emellett egy fokkal előre is lépik, azzal, hogy bejön a csalódás. Máté, a mindenkivel jófej és mindenkivel lepacsizós fiú, nem segít és hátat fordít a "barátjának". Laura vagy nagyon sokat tanulmányozta a közönségét vagy nagyon jól ráérzett erre. Egyszóval fantasztikusan csinálta. Kiváncsi vagyok, hogy milyen irányban fognak fejlődni a szereplők a trilógia végére.

   A következő sorokat csak azok olvassák tovább, akik befejezték a regényt! Spoilert tartalmazhat! 

    Ha megengeditek, megpróbálom kitalálni, hogy mi fog még történni a továbbiakban: Kornél és Hanna összejönnek (nyilvánvalóan), viszont egy félreértés és a büszkeségük miatt eltávolodnak egymástól, majd újra egymásra találnak. Zsombi csalódni fog Mátéban (egy hatalmasat), viszont a végére legyőzi önmagát és a naiv kisfiúból magabiztos "nagyfiú" lesz. Bernadett szakítani fog a barátjával, először úgy mutatja a külvilág felé, hogy nem érdekes a dolog, viszont Hannának kiönti a szívét (azt sem tartom kizártnak, hogy a pasi megjelenik az IOV-on). Mátét kiközösítik a napraforgó-viselkedése miatt, majd újra befogadják, de már semmi sem lesz a régi. Az arany csapat megszelídül és leszáll a magas lóról. Hannáék kiesnek a versenyből, de valamilyen csoda folytán, ami még nem volt az IOV történetében tovább folytathatják. 

   Mindenesetre a következő részből majd kiderül, hogy merre haladnak tovább az események.

Random idézet:

– Ez csak egy játék volt.
– Minden az – felelte.

Jan Šmíd- Életem ártatlan örömei

Vigyázat! Spoiler!

         Kedves, Olvasó! Melyek az életed ártatlan örömei? Egy bögre forró kávé? Egy jó könyv? Egy óra csacsogás a legjobb barátoddal? Esetleg a zene keltette megmagyarázhatatlan érzések? Jan Šmíd, cseh kortárs író, betekint ést enged saját, nem mindennapi életének apró, ártatlan örömei közé. 

         Ismerkedjünk meg ezzel a regénnyel!

  Kortárs, de mégsem megszokott. Leginkább így tudnám jellemezni. A Kriterion kiadó, a tőle megszokott egyszerű borítóval állt elő, ami valljuk be: nem igazán figyelemfelkeltő. Maximum a cím, ami megfogja azt a személyt, aki a kezébe veszi. Viszont az Európa könyvkiadó, véleményem szerint, igazán kitett magáért. Abban a pici, gyerekes, de mégis művészi rajzban, ami megjelenik a borítón, mindent elmond. Sugallja a regény minden fontosabb elemét: a nőstény oroszlánt (ami egyben a nőt is szimbolizálja), a környezetet, az autót (ezzel együtt a hosszú utakat), a faházikót (mint a megnyugvást, az otthont).

         De ezek hogy jönnek össze? 

A kedves úriember főhősünk, Nat Jessel, aki történetesen egy „drummer”, vagyis kereskedő és aki mindent kielégítő fehérneműket árusít (többek között) a vadnyugaton. Ez önmagában még nem feltétlenül lehet érdekes egy olvasó, főleg nem egy fiatal olvasó számára. Az izgalmakat viszont már a legelején megkapjuk. Nat egyik utazása során egy nem mindennapi helyzetbe csöppent. Ugyanis rőzsegyűjtés közben (hiszen kereskedelmi útvonalait bejárva nem szállókban töltötte az éjszakákat, hanem természetkedvelőként az ősrégi Fordja mellett egy sátorban) egy fenevad vette üldözőbe. Amiről persze kiderült, hogy ez a fenevad egy szelíd, cirkuszból elkergetett nőstény oroszlán. Tipikus barátkozó sztori az, ami ezután köztük végbement: csak a terhére volt, etetni kellett, ráült az árukra, az oroszlán- akit Eileen-nek nevezett el mint a nőt, akit valaha szeretett, illetve a Fordját, amit szintén szeretett- többször megvédte kalandos utazásai során, megkedvelte, amikor választania kellett az idilli, nyugodt és harmonikus élet között, Elieen-t választotta.

         Időközben sokat megtudunk Nat-ről és életkörülményeiről, hogy mit tesz a mindennapokban, amikor épp nincs úton, hogyan éldegél a saját maga által épített faházban a hegy tetején, mellette egy tavacskával, milyen a kapcsolata az egyetlen családdal, akivel kapcsolatban áll, akiktől a portékáját beszerzi, hogy hogyan unszolják a házasságra, hogy teljesen másként látja Virginia-t, a család lányát, aki időközben felnőtt, gyönyörű nő lett.

         Nat, egyébként, a tipikus remeték életét éli (a kereskedői utazásoktól eltekintve). Saját bevallása szerint, nincs olyan nő, aki azt a primitív életet választaná, a városi kényelem helyett. Viszont nem számolt egy valamivel: Virginia-val, aki levélben értesítette őt arról, hogy férjhez megy. Most, kedves olvasó, hiheted, hogy zöldségeket beszélek és összefüggéstelenül hadoválok össze-vissza, mert a primitív élet vitel és egy kedves ismerős bejelentése, hogy éppen férjhez megy, sehogy sem férnek össze. De a következő idézet (SPOILER!!) mindent megmagyaráz:

„-Még mindig nem értem, Virginia.

Csengő hangon felkacagott.

-Nem ment férjhez? ...

-Nem. Még nem. De azt hiszem, hogy most már hamarosan megteszem.

Rám nézett, és a szeme egész komoly és nagy volt, és gyönyörűen csillogott. Azt hiszem, hogy ezúttal végre megértettem, és szorosan átöleltem.”

Nem mindennapi romantikára és házasságkötésre vallanak a sorok. És mégis. Ettől olyan szép.

Random idézet

         „Úgy este hétkor vagy fél nyolckor, de néha később, eltűnnek a levegőből a bogarak és a madarak, és egyszerre végtelen, majdnem tapintható csend támad körös-körül. Már sokszor gondolkoztam azon, mi lehet az oka. Honnan ez a hirtelen változás? Hová lesz minden élet, minden zaj, minden lépés, minden hang, minden lélegzet? Nem tudom. Talán a nappali bogarak és madarak elmennek aludni, az éjjeliek pedig még csak ébredeznek.”

Jane Corry- A férjem felesége

  Be kell vallanom, elég gyakran választok könyvet cím és borító alapján. A legutolsó elolvasott könyvnél is így volt. Teljesen ismeretlen író, semmit nem hallottam még a regényről sem. De nem izgalmas ez a cím? A férjem felesége. Egy könnyed olvasmányra számítottam, egy kis szerelmi háromszögre, melyre még vágytam is az utóbbi időben olvasott magyar klasszikusok után (Jókai, Gárdonyi). Ezzel szemben igencsak feladta a leckét számomra.

 Vigyázat! Spoiler!

       A regény elején elég lassan folynak az események a látszólag idilli családokban. Egyszerre két családba kapunk betekintést: Lily és Ed egy angol városban élnek, friss házasok, Lily ügyvéd, Ed művész; ugyanabban a házban, de másik lakásban élő család tagjai Carla, a 9 éves kislány és édesanyja. Mint mondtam, a két család élete csak látszólag idilli. Mindenki életét megnehetíti a sok titok és hazugság. A sötét múltat csak nagyon lassan, a történetszálakba belebonyolodva fedezzük fel, amivel jobban megérthetjük a szereplők viselkedését.

Olyan későn és olyan nehezen olvashatunk a múltról és mégis, miután megvan, mintha minden egy állandó körforgás lenne. Minden esemény újból és újból megismétlődik. Lily örökbefogadott testvére, aki Asperger-szindrómás, első gyilkossági perében a védence is ebben szenved, sőt, még a később Eddel közös gyerekük is (vagy a védenccel közös gyerek, ez nem derül ki, viszont elég nagy rá az esély). Másik részről viszont Carla anyukája egy nős pasas szeretője, később Carla is egy nős férfi szeretője, majd felesége lesz: Edé. Carla is védőügyvéd lesz, mint Lily. Közös ismerősük, Carla anyukájának szeretője, Lily munkatársa. 

 

Az írónő, Jane Corry 

Eddig nem sok pszicho-thrillert olvastam, de ez nagyon megfogott. Van egy kis A lány a vonaton féle beütése. Főleg azért, mert a cselekmény két szempontból van megírva. Míg Lily szemszöge egyes szám, első személyű, addig Carlaé egyes szám harmadik személyű. Nem jöttem rá, hogy ez csupán a könnyebb megkülönböztetés miatt van így, vagy van valami más oka is. (?) 

A könyv olvasása közben végig azt vártam, hogy Lily mikor szökik el Olaszországba Joeval, a védencével (akiről kiderül, hogy mégsem teljesen ártatlan az őt vádolt gyilkossági ügyben és aki "feláldozta" magát ügyvédje miatt), de ez túl kiszámítható lett volna. Ehelyett Joe sokkal többet tett Lilyért. 

Lehet ezért is tetszett annyira, mert nem volt kiszámítható. Az utolsó fejezetek elolvasása után döbbenten ültem magam elé bámulva. Pont ezt keresem a könyvekben és a filmekben. 

Azt hiszem ezután több pszicho-thrillert fogok olvasni. 

Random idézet:

"Két ártatlan kis hazugság. Hogy megkímélje egyik ember a másikat. Pontosan így kezdődik. Kicsiben. Jó szándéktól vezérelve. Aztán elhatalmasodik."