Jane Corry: Vértestvérek

    Jane Corry első regényét, A férjem feleségét, már olvastam korábban, ami nagyon tetszett s hatására el is kezdtem pszicho-thrillereket olvasni. Egészen addig, ameddig meg nem csömöröltem tőlük. Rájöttem, hogy egymás után nem igazán jó, ha ugyanolyan témájú és típusú könyveket olvasni. Megunom és elmegy tőle az ember kedve. A sok pszicho-thriller után szinte szomjazva vágytam már egy jó csöpögős romantikusra, a romantikus után most valami komolyabbra vágyom. Na de erről majd később. A Férjem felesége című könyvről ITT olvashattok. 

            Fülszöveg

Eredeti cím: Blood Sisters
Kiadás éve: 2018


.

     "Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.
Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.
Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?
Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatív írás tanára. Bemutatkozó regénye A férjem felesége címmel jelent meg, mely nagyon hamar nemzetközi bestsellerré vált."


   Őszintén szólva régóta halogatom ennek a könyvnek az értékelésének a megírását. A regény nagyon tetszett a befejezés néhány mondatát kivéve. Emellett ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szeretik a pszicho-thrillereket és azoknak is, akik még nem próbálták ki ezt a műfajt. Mégis amikor ott álltam, hogy le kellene írni a véleményemet és az olvasási élményemet egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék el róla. Azt hittem, csak egy kis időnek kell eltelnie, hogy leülepedjen a történet és megemésszem. Az elolvasása óta el is telt már jó pár hét, de még mindig nehézkes nekifognom. Mindenesetre már nem halogatom tovább és összeszedem magam.

     Tehát a történet elején megismerkedünk a két főszereplő lánnyal: Alisonnal és Kittyvel. Kettejük szemszögéből látjuk az eseményeket. Mindketten felnőtt nők. Alison a saját kis lakásában küzd meg a mindennapokkal még mindig a múlt hatása alatt, míg Kitty egy intézményben él több sérült ember mellet. Beszélni nem tud, gondolatait követjük végig. Alison életében nagy változás áll be, amikor egy hirdetésnek köszönhetően állást vállal egy szabad börtönben. Ezután mindig a háta mögé kell néznie, nem érzi magát biztonságban, többször is megfenyegetik névtelen levelek formájában.
Az írónő a késleltetés módszerét választja. Többször is az az érzésem támadt, hogy a történet egy helyben áll és nem halad sem előre sem hátra. Egy könyves Facebook csoportban beszélgettünk erről néhány olvasó társammal, hogy többen is abba akarták hagyni az olvasást a könyv közepén. Egy tanács: NEM SZABAD! Csak a közepe után gyorsulnak fel igazán az események: a halottnak vélt apa megjelenik, új titkok kerülnek napvilágra, egy kisbaba születik meg, tárgyalások sora következik új információk előbukkanása miatt és mindezek fejében egy újkeletű technológia, ami segít Kittynek a beszédben, miután visszatért az emlékezete.

Spoilert tartalmazhat!! 

   A címre utaló magyarázat is elég későn  derül ki. Még kislánykorukban Kitty és legjobb barátnője, Vanessa -a halott kislány, a borító és a fülszöveg ígérete szerint- vérszerződést kötöttek. Vanessanak nem volt testvére, irigyelte Kittytől, hogy neki van egy nővére. Ezért folyamatosan bujtogatta barátnőjét nővére ellen. Kitty nem mert szembeállni barátnőjével, mert az többször is megfenyegette, hogy véget vet a barátságuknak. És egy kislány életében mi a legnagyobb tragédia? Ha egy népszerű és felnőttesen viselkedő barátnő elhagyja és más lányokkal kezd el barátkozni. Viszont egy ponton megelégelte Vanessa bujtogatását és nővére mellé állt. Ez volt a végzetes pont. Ez vezetett egyikük halálához, másikuk súlyos értelmi sérüléseihez, harmadikuk érzelmi sérüléseihez.

SPOILER!!! (Aki még nem olvasta a könyvet és nem szeretné lelőni a poént, ne olvassa tovább!!)

    A happy end sem marad el. Minden rendbe jön, Alisonnak párja lesz a gyerekkori barátja, felneveli a saját és a húga gyerekét, Kitty pedig egy új, a sérüléseihez szakosodott intézetbe kerül, ahol az új orvosi technológiáknak köszönhetően már beszélgetni is tud hasonló betegséggel rendelkező társaival. Viszont volt pár mondat, aminek olvasása közben azt mondogattam magamba: "NE! NE, NE, NE, EZT NE!" Addig véletlenek sorozatának tudtam be az egész történetet, Alison egy áldozat volt, aki hatalmas lelki erőről tanuskodott mindvégig. Azzal a pár mondattal, ami leírja, hogy Ali rendezte így az egészet attól a ponttól kezdve, hogy elvállalta a munkát, nekem kicsit sok volt. Addig Alisont egy ártatlan nőként képzeltem el, aki szenved mégis erős, hiszen megerősítette őt a múltja. De ezután csak egy számító nőt látok, aki bármire képes lehet, akiben nem bíznék meg, mert bármikor hátba szúrhat. Teljesen más megvilágítást kap így az egész történet. Valószínű ezért nem tudtam leülni és megírni eddig ezt a bejegyzést, de ezeket most jó érzés megosztani. Megkönnyebbültem.

Egy idézet a könyvből: 

"A lánytestvérek közötti kapcsolat elég összetett tud lenni. Egyszerre féltékenységgel terhelt és szeretetteljes."

Estelle Maskame: DIMILY trilógia

                                                Fülszöveg

"Amikor a tizenhat éves Eden Munro beleegyezik, hogy a nyarat a rég nem látott apjánál tölti a kaliforniai Santa Monicában, még nem sejti, mi vár rá. Eden szülei elváltak, és az apja új családot alapított. Ezt azt jelenti, hogy Eden találkozik a három mostohatestvérével.
A legidősebb, Tyler Bruce, egy heves természetű, hatalmas egójú problémás kamasz, aki mindenben szöges ellentéte Edennek. A fiatal lány nemsokára egy új élményekkel teli világban találja magát, mert Tyler baráti köre úgy dönt, hogy a szárnyai alá veszi a jövevényt. A legnagyobb rejtélyt Tyler jelenti számára, és minél jobban próbálja megérteni a fiút, annál jobban megtetszik neki. Pedig pont a mostohatestvérébe nem lenne szabad beleszeretnie.
A helyzetet tovább bonyolítja Tyler levakarhatatlan barátnője meg egy srác, aki azonnal szemet vet Edenre. Sok titok, sok hazugság, és rengeteg dráma van a háttérben. Vajon Eden le tudja győzni az érzéseit? És sikerül kiderítenie az igazságot Tylerrel kapcsolatban?"

  Már nem is emlékszem, hogy hogyan akadtam rá. Valószínűleg csak böngésztem a neten és ráakadtam. Egy könnyed nyári olvasmányra számítottam, amit meg is kaptam.
        Őszintén nem tudom, hogy mi fogott meg benne. A könnyen olvashatósága, az alapsztori vagy csak simán más volt a sok szakkönyv után, amit az utóbbi időben olvastam? Lehet, hogy így minden összevetve. Valamiért nem tudtam letenni a könyvet. Ha nappal nem volt időm, éjjel vettem a kezembe és faltam a sorokat. Így viszonylag hamar végeztem is vele. 
    Az alapsztori egy nem mindennapi esemény, amely a mindennapi élet keretei között bontakozik ki. A tipikus tinik életét elő Santa Monica-i fiatalok életébe csöppen bele Eden, a visszafogott Portland-i lány, aki akaratlanul is beleszeret mostohatestvérébe, a problémás, folyton balhézó Tyler-be. Ezek a fiatalok buliznak, alkoholt és drogot fogyasztanak, nem riadnak vissza az enyhe bűnözéstől sem. Az első rész tulajdonképpen Edes és Tyler egymásra találását mutatja be, amelyet számos tényező megnehezít. Többek között Tiffani, Tyler pszichopata barátnője, aki a későbbiekben sem hagy békét a mostohatestvérpárnak. 
Hiába tetszett, de akaratlanul sem tudok szemet hunyni az írói hibák fölött. Az igazszág az, hogy egyet vettem észre, ami nagyon szemet szúrt, s többször is visszaolvastam azt a bizonyos részt. Az én példányomban elég furcsa időszakban lövik ki a tűzijátékot. A július 4-ei  jelenet alatt ugyanis a lezárt folyosón tartózkodik a szerelmespár. Fellövik a tűzijátékot (amivel nem foglalkoznak) s utána Tyler arcára rásüt az éppen lemenő nap. Világosítsatok fel! Van olyan tűzijáték, amit világosban lőnek fel? Ha igen, akkor elnézést kérek, de ez nekem sehogy sem érthető. Ezen kívül lehet, hogy van még más is, de mivel a regényt többnyire félálomban olvastam és csak a cselekményre koncentráltam, nem vettem észre mást. Viszont a második részben, a Mondtam már, hogy szükségem van rád?-ban igen!

De előtte:

                      Fülszöveg

 "Eltelt egy év azóta, hogy a tizennyolc éves Eden Munro utoljára látta Tyler Bruce-t, a mostohatestvérét… és a titkos szerelmét. A családjuk kedvéért véget vetettek a kapcsolatuknak, Eden mégis izgatott lesz, amikor Tyler meghívja magához, hogy töltse vele a nyarat New Yorkban.
Eden már megtalálta a boldogságot a barátjával, Deannel, és úgy gondolja, hogy Tyler is biztosan továbblépett. De miközben eltöltenek egy hosszú, forró nyarat a sosem alvó, izgalmas városban, hamarosan kiderül, hogy egyáltalán nem felejtették el egymást. Vajon ellen tudnak állni a csábításnak?
Estelle Maskame fantasztikus DIMILY-trilógiájának második részében Tyler és Eden felvállalja az érzéseit, és el kell dönteniük, mit tegyenek ezután. Elég erős a szerelmük, hogy elviseljék a rájuk váró kihívásokat?"

   Szóval ez a rész már kevésbé tetszett. Hurrá, végre megint együtt vannak, de maga az író sem tudta eldönteni, hogy mikor is volt Tyler New York-ba költözése előtti utolsó csókjuk. Néha egy, néha két évet emleget, holott világos, hogy egy éve. A másik ilyen észrevételem pedig Tyler nadrágja (ez viccesen hangzik). Talán a Central Parkba igyekeztek, amikor otthon Tyler vászonnadrágot vett fel, később mégis a farmernadrágja zsebébe csúsztatta a kezét. Talán átöltözött valahol a metró fele igyekezve. Furcsa. Viszont még mindig olvasható volt, annak ellenére is, hogy az első rész jobban tetszett. 
    A kedvenc szereplőm egyértelműen Snake volt. Egyedi humorával és enyhe alkoholizmusával, lustaságával az egyik legviccesebb figura az egész trilógiában. 
Az újra egymásra talált szerelmes élete New York-ban sem fenékig tejfel. Titkolóznak új és regi barátaik előtt is, ameddig el nem döntik, hogy felvállalják kapcsolatukat mindenki előtt. De vajon jó ötlet?
 

A trilógia harmadik része: Mondtam már, hogy hiányzol?

"Egy éve már, hogy Eden utoljára beszélt Tylerrel. Még mindig haragszik rá, amiért tavaly nyáron olyan hirtelen faképnél hagyta, és igyekszik mindent elkövetni, hogy továbblépjen, és gondtalan diákként folytassa az életét a Chicagói Egyetemen. A tanév végén visszatér Santa Monicába, de nem ő az egyetlen, aki úgy dönt, hogy hazautazik a nyárra…
Edennek egyedül kellett szembenéznie botrányos bejelentésük következményeivel, és egy szétzilált család minden problémájával, ezért úgy dönt, hogy nem foglalkozik Tylerrel, amikor az újra felbukkan a városban.
De hol volt Tyler? És Eden tényleg továbblépett már, vagy csak el akarja hitetni magával, hogy már nem érdekli a fiú? Lehet, hogy Tyler és Eden képes lesz legyőzni a család ellenállását, és minden nehézség ellenére megtalálja végre a boldogságot?"

     Egyértelműen az a rész ez, amelyik a legkevésbé tetszett. Nekem már kicsit terhes volt, hogy Tyler és Eden így kínlódnak. Emellett pedig Eden apja volt csak az igazán kiakasztó. Tényleg van ilyen gyerekesen viselkedő felnőtt, aki saját maga okozta problémák miatt viselkedik így a lányával? És Chase? Tyler legkisebb öccse? Tényleg ilyen naiv? Középiskolába megy, könyörgöm! Miért rekesztik ki mindenből? Elég nagy már hozzá, hogy megértse miért veszekszik mindig mindenki mindenkivel. Az ő háta mögött nem suttogtak, mint Jamie és Eden háta mögött. A szereplőkkel nem vagyok kibékülve. Csak Tylerrel és Ellaval, a mostohaanyuval, aki nem is annyira mostoha. Ők ketten, akik igazán kidolgozott karakterek, akik fejlődnek és tesznek valamit a dolgok előrehaladása érdekében. A többiek mintha csak egy helyben ácsorognának. 
   Mivel ez a befejező rész, nagyon kíváncsi voltam a befejezésre. És én mondom, hogy semmi bajom a nyálas részekkel, sőt! Lányként kifejezetten szeretem a kissé nyálas epizódokat. De ennek a könyvnek a befejezése valami borzalmas. Igen. Tudom, hogy happy end, meg minden. De...? A szereplőktől és a nyálas befejezéstől eltekintve viszont olvasható volt. Bár vártam, hogy túl legyek rajta.