Jane Corry első regényét, A férjem feleségét, már olvastam korábban, ami nagyon tetszett s hatására el is kezdtem pszicho-thrillereket olvasni. Egészen addig, ameddig meg nem csömöröltem tőlük. Rájöttem, hogy egymás után nem igazán jó, ha ugyanolyan témájú és típusú könyveket olvasni. Megunom és elmegy tőle az ember kedve. A sok pszicho-thriller után szinte szomjazva vágytam már egy jó csöpögős romantikusra, a romantikus után most valami komolyabbra vágyom. Na de erről majd később. A Férjem felesége című könyvről ITT olvashattok.
Fülszöveg
 | |
| Eredeti cím: Blood Sisters Kiadás éve: 2018 . |
"Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.
Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.
Valaki figyeli őket, és bosszúra készül… Vajon kit akar megölni?
Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatív írás tanára. Bemutatkozó regénye A férjem felesége címmel jelent meg, mely nagyon hamar nemzetközi bestsellerré vált."
Őszintén szólva régóta halogatom ennek a könyvnek az értékelésének a megírását. A regény nagyon tetszett a befejezés néhány mondatát kivéve. Emellett ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szeretik a pszicho-thrillereket és azoknak is, akik még nem próbálták ki ezt a műfajt. Mégis amikor ott álltam, hogy le kellene írni a véleményemet és az olvasási élményemet egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék el róla. Azt hittem, csak egy kis időnek kell eltelnie, hogy leülepedjen a történet és megemésszem. Az elolvasása óta el is telt már jó pár hét, de még mindig nehézkes nekifognom. Mindenesetre már nem halogatom tovább és összeszedem magam.
Tehát a történet elején megismerkedünk a két főszereplő lánnyal: Alisonnal és Kittyvel. Kettejük szemszögéből látjuk az eseményeket. Mindketten felnőtt nők. Alison a saját kis lakásában küzd meg a mindennapokkal még mindig a múlt hatása alatt, míg Kitty egy intézményben él több sérült ember mellet. Beszélni nem tud, gondolatait követjük végig. Alison életében nagy változás áll be, amikor egy hirdetésnek köszönhetően állást vállal egy szabad börtönben. Ezután mindig a háta mögé kell néznie, nem érzi magát biztonságban, többször is megfenyegetik névtelen levelek formájában.
Az írónő a késleltetés módszerét választja. Többször is az az érzésem támadt, hogy a történet egy helyben áll és nem halad sem előre sem hátra. Egy könyves Facebook csoportban beszélgettünk erről néhány olvasó társammal, hogy többen is abba akarták hagyni az olvasást a könyv közepén. Egy tanács: NEM SZABAD! Csak a közepe után gyorsulnak fel igazán az események: a halottnak vélt apa megjelenik, új titkok kerülnek napvilágra, egy kisbaba születik meg, tárgyalások sora következik új információk előbukkanása miatt és mindezek fejében egy újkeletű technológia, ami segít Kittynek a beszédben, miután visszatért az emlékezete.
Spoilert tartalmazhat!!
A címre utaló magyarázat is elég későn derül ki. Még kislánykorukban Kitty és legjobb barátnője, Vanessa -a halott kislány, a borító és a fülszöveg ígérete szerint- vérszerződést kötöttek. Vanessanak nem volt testvére, irigyelte Kittytől, hogy neki van egy nővére. Ezért folyamatosan bujtogatta barátnőjét nővére ellen. Kitty nem mert szembeállni barátnőjével, mert az többször is megfenyegette, hogy véget vet a barátságuknak. És egy kislány életében mi a legnagyobb tragédia? Ha egy népszerű és felnőttesen viselkedő barátnő elhagyja és más lányokkal kezd el barátkozni. Viszont egy ponton megelégelte Vanessa bujtogatását és nővére mellé állt. Ez volt a végzetes pont. Ez vezetett egyikük halálához, másikuk súlyos értelmi sérüléseihez, harmadikuk érzelmi sérüléseihez.
SPOILER!!! (Aki még nem olvasta a könyvet és nem szeretné lelőni a poént, ne olvassa tovább!!)
A happy end sem marad el. Minden rendbe jön, Alisonnak párja lesz a gyerekkori barátja, felneveli a saját és a húga gyerekét, Kitty pedig egy új, a sérüléseihez szakosodott intézetbe kerül, ahol az új orvosi technológiáknak köszönhetően már beszélgetni is tud hasonló betegséggel rendelkező társaival. Viszont volt pár mondat, aminek olvasása közben azt mondogattam magamba: "NE! NE, NE, NE, EZT NE!" Addig véletlenek sorozatának tudtam be az egész történetet, Alison egy áldozat volt, aki hatalmas lelki erőről tanuskodott mindvégig. Azzal a pár mondattal, ami leírja, hogy Ali rendezte így az egészet attól a ponttól kezdve, hogy elvállalta a munkát, nekem kicsit sok volt. Addig Alisont egy ártatlan nőként képzeltem el, aki szenved mégis erős, hiszen megerősítette őt a múltja. De ezután csak egy számító nőt látok, aki bármire képes lehet, akiben nem bíznék meg, mert bármikor hátba szúrhat. Teljesen más megvilágítást kap így az egész történet. Valószínű ezért nem tudtam leülni és megírni eddig ezt a bejegyzést, de ezeket most jó érzés megosztani. Megkönnyebbültem.
Egy idézet a könyvből:
"A lánytestvérek közötti kapcsolat elég összetett tud lenni. Egyszerre féltékenységgel terhelt és szeretetteljes."
